A kapu küszöbén

Mirella nem az a fajta volt, aki sokáig tűrte a bizonytalanságot. Kiugrott a szekérről, s a csizmája alatt élesen megcsikordult a nyirkos törmelék. A viharos lámpás sárgás fényt vetett a szűk járatra, ahol a sziklafalak szinte összeértek a bak előtt, útját állva a szekérnek.
– Na, Bandi, ne nyavalyogj annyit, még a végén elijeszted a hegy szellemét – jegyezte meg Mirella halkan, de csípős mosollyal, ahogy közelebb lépett a torlaszhoz. Borda mormogva követte, vállát az asszony combjának vetve, de fegyelmezetten várta a parancsot.
A sziklafalon, pontosan ott, ahol a szekér rúdja megakadt, egy mély, mesterségesnek tűnő vájat húzódott. A fémes, éles szag innen áradott, s a kő repedéseiből sötét, csillogó folyadék szivárgott lassan, követve a pulzálás ritmusát. Mirella nem ért hozzá; elég tapasztalt vándor volt ahhoz, hogy tudja, mikor kell megálljt parancsolnia a kíváncsiságának.
– Ez nem puszta omlás, hanem egy kapu – morogta az idős asszony a ponyva alól, kendőjét még szorosabbra húzva. – És aligha hívatlan vendégeknek építették.
Mirella végighúzta a lámpás fényét a járat jobb oldalán. A szikla tövében egy keskeny, emelkedő ösvényt vett észre, amely megkerülte a főtorlaszt. A szekér ott már nem férhetett át, de gyalogosan továbbléphettek. A döntés megszületett: nem fordulhattak vissza, amikor a hegy épp megnyitotta előttük a legféltettebb útját.