Léptek a ködös mederben

Az utolsó orvosságos láda is elnyelődött a deszkák mögötti hűvös mélyedésben. Mirella gyors, határozott mozdulattal rátolta a rejtett ajtóra a dohos szalmabálát, majd felállt, s megtörölte izzadt homlokát. A fészer homályában a gabona édeskés porszagot hagyott maga után, de a becses rakomány végre biztonságban pihent a tiszttartó hosszú ujjai elől.
Borda fojtott, halk vakkantással jelezte a kerítésrésnél: közeledő léptek zaja szűrődött át a szomszédos sikátorból. A kutya hátán kopaszra borzolt szőrrel feszültek meg az izmok, ám Mirella egyetlen intésére azonnal visszahúzódott. Nem volt értelme megvárni, míg a falu szélén álmatlanul bolyongó strázsák felocsúdnak.
– Ügyes voltál, öregem – suttogta Mirella, s könnyedén átlendült a fészer alacsony ablakpárkányán. – A tekintetes úr emberei meg majd kereshetik a jussukat a hajnali harmatban.
A szekér most már kiürítve, ártatlan takarmányos kocsiként zörgött tovább a falu széli lapályon a patakmeder felé. A sűrűsödő völgyi pára mint valami puha, védelmező köpönyeg borult rájuk, nyomtalanul elnyelve a kerekek halk csikorgását. Ahogy a sekély gázló gőzölgő habjaihoz értek, a túloldali fűzfák takarásából egy didergő, elnyűtt alak lépett elő, s megkönnyebbült sóhajjal intett nekik.