Léptek a fák árnyékában

A kerekek csikorgva gördültek át a kavicsos zátonyon, mély nyomot hagyva a nedves görgetegben. Mirella nem vesztegette az időt: azonnal megragadta a bak szélét, és feszülten hátrapillantott a folyó túloldalára. A köd még mindig vastagon ült a vízen, de a távolban mintha lópata dobogása vagy egy kordé vészjósló nyikorgása vágott volna át a csenden.
– Ne állj meg – sürgette Bordát halkan, miközben az ujjai fehéredésig szorították a deszkát. – Ha a tiszttartó hajdúi érnek ide, nem fogja őket meghatani a madárdal.
Borda egyetlen szót sem pazarolt a válaszra. Szilárdan szorította a gyeplőt, s a fáradt lovak halk horkantással nekilendültek a meredek, füves emelkedőnek, amely a szomszédos fenyves széléhez vezetett. A szekér nehézkesen döccent egyet, amikor a jobb hátsó kerék túljutott a parti köveken, de a fakonstrukció bírta a terhelést. A titkos rekeszben rejlő arany halk, fémes csörrenéssel mozdult meg a padló deszkái alatt, Mirella gyomra pedig egy pillanatra görcsbe rándult.
A fák hűvös árnyéka gyorsan elnyelte a járművet. A fenyőtűkkel borított úton a kerekek zaja végre elcsendesült, s a gázló fenyegető csobogása is lassan elmaradt mögöttük. Borda csak ekkor engedte ki a bent tartott levegőt, bár a szeme sarkából még mindig a fák sűrűjét pásztázta.
– Jó úton vagyunk – mormolta szaggatottan a férfi, rászorítva a kezét a bőrre. – Nem láttak meg.
– Egyelőre – tette hozzá Mirella egy rövid, csípős mosollyal, miközben kisimított egy kószáló hajtincset az arcából. – De az igazi tánc csak most kezdődik. Tarts a szurdok felé!