A kavicsos zátony csendje

A kerekek csikorogva merültek el a folyóparti iszapban, ahogy a nehéz szekér elérte a gázló bejáratát. A fűzfák ágai között még sűrű pára lebegett, szinte teljesen elnyelve a szemközti part körvonalait. Borda megrántotta a gyeplőt, feszült tekintettel fürkészte a túloldalt, miközben a lovak patái már a sekély, hideg vizet taposták.
– Túl mély – mormolta a férfi szaggatottan, ujjait fehérre szorítva a bőrön. – Ha elakadunk, végünk.
– Ne károgj már, te medve – suttogta vissza Mirella, bár a torkában neki is ott lüktetett a félelem. Óvatosan hátranézett a ponyva alá, ahol a nehéz aranyat rejtő titkos rekesz lapult. A víz halk csobogása mögött minden apró nesz gyanúsnak tűnt. – A lovak bírni fogják. Csak tarts egyenesen a túloldali zátony felé.
A szekér hirtelen megmoccant, ahogy az egyik kerék egy nagyobb, víz alatti kőnek ütközött. Borda halk szitkozódással rántott egyet a gyeplőn, mire a bal oldali kanca megbillent. Mirella reflexből megkapaszkodott a bak szélében, miközben feszülten leste a mögöttük lévő bozótost, hátha a falu tiszttartójának emberei máris a nyomukban vannak.
A lovak végül megfeszítették erejüket, és a nehéz jármű lassan, de magabiztosan gázolt át a folyó legmélyebb pontján. A túlparti kavicsos zátony már karnyújtásnyira volt, amikor a ködből egy hirtelen nesz hallatszott – egy felreppenő vadkacsa szárnysuhogása. Mindketten egyszerre kapták oda a fejüket, de Mirella arcán a feszültséget gyorsan felváltotta a megkönnyebbült, csípős mosoly.
– Látod? Csak a szárnyasok üdvözöltek bennünket – jegyezte meg halkan, miközben a szekér kerekei végre szilárd talajt fogtak a túlparton.