Útravaló a didergőknek

Mirella azonnal látta, hogy Borda görcsös ujjai már a fegyver markolatát keresik. Egyetlen halk, de határozott könyökcsapással hűtötte le a férfi harci kedvét, miközben az arcára máris ráfagyasztotta a legnyájasabb kereskedői mosolyát. Nem engedhette, hogy Borda paranoiája mindent tönkretegyen, pláne nem ezek előtt a didergő jobbágyok előtt, akiknek a szemében félelem és fásultság ült, nem pedig rosszindulat.
– Áldás rátok, jóemberek! – kiáltotta Mirella csengő, vidám hangon, és teátrális mozdulattal nyúlt a háta mögötti egyik nyitott zsákhoz. Egy marék aszalt szilvát és néhány darab száraz, de tápláló árpakenyeret dobott a kút mellett várakozó zsellérek felé. – Melegedjetek, a hajnal még csípős, de a munka nem vár!
A parasztok először meglepetten pislogtak, majd hálásan kaptak a potya élelem után. A gyanakvás helyét pillanatok alatt átvette a kapkodó köszönetnyilvánítás, elterelve a figyelmet a szekér gyanúsan nehéz zökkenéseiről. Borda csupán egy elfojtott, dühös morgással nyugtázta a lány magánakcióját, de a gyeplőt nem engedte el; kihasználva a pillanatnyi zavart, határozottan a falu túlsó végén lévő gázló felé irányította a lovakat.
A főtér ködbe vesző házai lassan elmaradtak mögöttük. Mirella dacosan hátat fordított a férfinak, karját összefonva leste a tájat, miközben a kerekek már a folyóparti iszapos utat taposták. Az arany még biztonságban volt, de a feszültség szinte szikrázott közöttük a ködben.