Dacos pillantások a főtéren

A szekér zökkenve huppant át egy mélyebb keréknyomon, mire a bak alól tompa fémcsörrenés hallatszott. Borda azonnal megfeszült, dühösen rántotta meg a gyeplőt, és egyetlen gyilkos pillantással torkolta le a lányt, amiért az az imént még olyan hangosan kárörvendett. A férfi nem szerette a felesleges kockázatot, és a hajnali fényben úszó völgy most különösen veszélyesnek tűnt.
– Fogd be a szád, Mirella, mielőtt az egész falu ránk ront! – sziszegte Borda, miközben a lovakat a házak mögötti szűk sikátor felé terelte. – Az arany még nem a miénk, amíg át nem érünk a gázlón.
Mirella szeme dühös villámokat szórt, dacosan rántotta meg a vállát, és szorosabban markolta meg a köpönyegét. Idegesítette a férfi örökös borúlátása, pláne most, amikor minden olyan simán ment. Mégis, a szívében ott bujkált a feszültség; ha a tiszttartó pribékjei kiszagolják a nyomukat, nem lesz kegyelem.
– Inkább a lovakra figyelj, te medve, ne az én számat jártasd! – vágott vissza fojtott, éles hangon. – Ha így rángatod őket, még azelőtt felébreszted a pékeket, hogy a főtérre érnénk.
A szekér végül befordult a falu főterére, ahol a kora reggeli pára még lustán terjengett a kút körül. Néhány korán kelő zsellér már ott gyülekezett, didergő vállakkal lesve a napi munkát, de a közeledő jármű láttán azonnal felkapták a fejüket. Borda arca még komorabbá vált, keze a ponyva alá csúszott, közel a rejtett fegyveréhez, készen a legrosszabbra.