A hajnal aranya

A hajnal első, erőtlen sugarai vékony aranycsíkokat rajzoltak a tőzegpince korhadt gerendáira. Borda halk szisszenéssel nyújtóztatta ki elmacskásodott tagjait, majd egyetlen intésére a két ló engedelmesen feszült neki a hámoknak. Nem csaptak zajt; a kerekek tengelyeit már előző este alaposan megkenték hájjal, így a szekér szinte nesztelenül gördült ki a gyantaszagú sötétségből a harmatos fenyves szélére.
Mirella fürgén ugrott fel a bakra, ölében a még mindig bóbiskoló kiskutyával. Egy utolsó, elégedett pillantást vetett a bak alatti titkos rekeszre, ahol a tiszttartó nehéz aranyai lapultak. Elképzelte a gőgös uraság képét, amint dühében vöröslő fejjel számolja a hiányzó adót, miközben ők ebből a pénzből hamarosan gyapjútakarókat és tiszta búzát vesznek a völgybéli nincsteleneknek. A gondolatra önkéntelenül is elmosolyodott, és játékosan megbökte Borda oldalát.
– Látod, barátom? A sors igazságos elosztója vagyok. Csak épp a tiszttartó úr még nem tudja, hogy a mi közvetítésünkkel lett ilyen nagylelkű adakozó – kuncogott a lány, miközben a gyeplőt igazgatta.
Borda csak egyetértően rándított egyet a vállán, szeme a sűrű erdőt pásztázta. A hajdúknak nyoma sem volt; a gázlónál téblábolhattak még, a rossz irányba üldözve a szelet. A szekér könnyedén kanyarodott rá a kertek alatti elhagyatott ösvényre, messze elkerülve a tágas országutat, egyenesen a völgy felé véve az irányt, ahol a falu már lassan ébredezett.