A titkos rekesz kincse

A hajdúk lódobogása lassan elenyészett a távolban, átadva helyét a pince mély, nyirkos hallgatásának. Borda lassan visszahúzta a kését a hüvelyébe, bár szemeit egyetlen pillanatra sem vette le a gerendák közötti halvány fénycsíkról.
– Elvonultak – mormolta halkan, s hátrafordult a szekér felé. – De nem mennek messzire. A gázlónál hamar rájönnek, hogy a nyomok nem vezetnek át a vízen.
Mirella halk kuncogással válaszolt a sötétben, miközben a füle tövénél megvakargatta az ébredező kiskutyát. A borzas jószág elégedett horkantással fúrta be magát még mélyebbre a meleg posztó alá.
– Hadd nyargalásszanak csak, legalább leizzadják azt a nagy gőgöt – jegyezte meg könnyedén a lány. – Addig mi kényelmesen átnézzük a rakományt. A tiszttartó úr aranya amúgy is sokkal jobban szereti a tőzegillatot, mint a hajdúk dohos erszényét.
Lépteik megfontoltan visszhangoztak a tömör földfalak között, ahogy a szekér mögé kerültek. Borda gyakorlott mozdulattal mozdította meg a dupla fenék titkos deszkáját, s a félhomályban felsejlett a kenderzsákba rejtett arany gyenge csillogása. Semmi sem hiányzott.
– Pirkadatig itt maradunk – döntött Borda, és kényelembe helyezte magát a bak alsó lépcsőjén. – Aztán a kertek alatti kikerülő úton indulunk a völgy felé.
Mirella rábólintott, s a kiskutyát az ölében tartva leült mellé. A pince csendje most már nem fojtogató volt, hanem védelmező menedék, ahol nyugodtan eltervezhették a holnapi vásár trükkjeit.