A tőzegpince csendje

Borda leugrott a bakról, s léptei alig vertek zajt a vastag tüskeszőnyegen. Odalépett a tőzegpince korhadt, mohával benőtt ajtajához, majd óvatosan megemelte a roskatag deszkalapot, nehogy a rozsdás vasalás elárulja őket egyetlen éles csikordulással.
– Tiszta – mormolta halkan, visszafojtott lélegzettel. – Meredek a lejtő, de a lovak elbírják.
Mirella szorosan a mellkasához ölelte a kölyköt. A kis szőrgombóc kényelmesen elszenderedett a meleg posztóköpeny redői között, miközben a lány óvatosan kislisszolt a szekérágyból.
– A takarót hozd – suttogta Mirella, s tekintetét a sötét nyílásra szegezte. – Ha a szag megijeszti a jószágot, odalent baj lesz.
Borda egyetlen határozott mozdulattal megragadta a kantárszárat. A fáradt lovak halk fújtatással követték a mélybe, ahol a fojtogató föld- és tőzegillat azonnal magába zárta a szekeret. A vastag falak elnyelték a külvilág minden neszét.
Odafent, messze a fák koronája felett tompa lódobogás söpört végig a dűlőúton. A tiszttartó hajdúi átszáguldottak a gázló feletti szakaszon, mit sem sejtve a fenyves mélyén megbúvó menedékről.
Mirella leült egy kőpaddá mállott sziklatömbre, s óvatosan betakarta a pihegő kiskutyát. Borda a szekér mögött maradt, keze a késén pihent, miközben szeme a bejárat halvány fényrését pásztázta.