Gyantaszagú menedék

A fenyőtűvel borított talaj elnyelte a kerekek zörgését, s a sűrű fenyves szinte azonnal magába zárta a szekeret. A fák sötét, hűvös csendjében csupán a lovak fújtatása és a lágyan hajladozó ágak susogása hallatszott. Mirella óvatosan kibújtatta a kiskutyát a köpenye alól, s a szekérágyban maradt száraz kenyérhéjból törött neki egy apró darabot. A kölyök mohón, halk szuszogással fogadta a falatot.
– Lassíts – suttogta Mirella feszülten, miközben tekintetével a sűrű törzsek közötti félhomályt pásztázta. – A gyökerek megakaszthatják a kerékagyat.
Borda megrántotta a gyeplőt. Szeme sarkából a fák lombjait figyelte, ahogy a hűvös szél nehéz, gyantás illatot sodort feléjük.
– Ott előre – intett a fejével egy mohás domboldal felé, amelynek tövében korhadt gerendák sötétlettek. – A tőzegpince bejárata. A földhát elrejti a ponyvát.
Távolról, a gázló és a főút irányából tompa kiáltások visszhangoztak. A tiszttartó emberei már bizonyára a gyanús nyomokat kutatták, de a fenyves puha avara nem őrizte meg a paták lenyomatát.
Mirella halk sóhajjal simította meg a kiskutya borzas hátát. Borda óvatosan a sziklafallal határolt, védett zugba kormányozta a lovakat, ahol a rejtett arany és a kis társaság végre szünetet tarthatott.