Csapás a fenyves mélyén

Az erdő hűvös árnyéka hamar elnyelte a zörgő ekhós szekeret. A fák lombjai között átszűrődő fénycsíkok vibráltak a nedves avarban, miközben Mirella a köpenye alá rejtette a szuszogó kiskutyát. Borda feszülten méregette a visszavezető utat, fél füllel a gázló irányából érkező zajokat leste.
– Nem követnek? – suttogta a lány, s ujjaival görcsösen szorította a szekérágy szélét.
– Egyelőre csend van – felelte Borda kurtán, s lassított a lovak tempóján. – De a vámosok nem vakok. Ha észreveszik az arany hiányát, nem a gázlónál állnak meg.
Mirella bólintott, s óvatosan lenyúlt a bak alá. Megkopogtatta a titkos rekesz fapaneljét; a rejtett ezüstök és aranyak tompa, biztonságot nyújtó koppanással feleltek. Az út pora kiült az arcukra, de a félelem hűvös szorítása nem engedett: a vásáron szerzett vagyon nem maradhatott náluk anélkül, hogy a tiszttartó hajdúi a nyomukba ne erednének.
– A kertek alatt, a tőzegpincék felé kell fordulnunk – döntött Mirella. – Ott a köd megvédi a nyomainkat, s a kutyusnak is jut egy kevés friss szalma.
Borda szűkszavúan bólintott, majd egyetlen határozott mozdulattal félrehúzta a gyeplőt, lekormányozva a fogatot a poros főútról a fák közé vezető, alig látható csapásra.