Potyautas a gázlóban

A patak sekély vize hűsítően csobbant a szekérkerekek alatt, ahogy a fáradt lovak a gázló habjaiba léptek. Borda megállította a fogatot a meder közepén, hagyva, hogy az állatok kedvükre igyanak a kristálytiszta, fodrozódó vízből.
Ekkor azonban a szekérágy mélyéről, a puha szalma és a kiürült üvegcsék közül váratlan, fémes csörrenés ütötte meg a fülüket. Nem a bak alatti titkos rekesz rezzent meg, ahol az elrejtett aranyak pihentek, hanem a ponyva árnyékában lapult valami új zaj.
Mirella kérdőn nézett kísérőjére, majd hátrafordulva félretolta a száraz szálakat. A kosarak tövében egy maszatos képű, borzas kiskutya lapult, aki épp az előbb bukdácsolt át az egyik rézmozsáron. A vásári forgatagban surranhatott fel a dőzsölő uraságok háza mellől, menedéket keresve a ponyva alatt.
– Úgy látszik, akadt egy potyautasunk – nevetett fel Mirella halkan, s gyengéden az ölébe emelte a megriadt szőrgombócot. – A kapzsi gazdája úgysem törődött volna vele, nálunk viszont jó helyen lesz.
Borda a bajsza alatt elfojtott egy félmosolyt, s vastag ujjával óvatosan megvakargatta a csöppség füle tövét, mielőtt újra a gyeplőért nyúlt volna. A szekér lassan kigördült a túlsó part kavicsos fövenyére, s folytatta útját az erdő felé.