A szurdok sziklakapuja

A szurdok sziklás bejárata úgy tátongott előttük a fák sűrűjében, mint egy óriási, védelmező kapu. A fenyves hűvös csendjében a kerekek morajlása végre elcsendesült, s a puha, tűleveles talajon a fáradt lovak patakoppanása is alig hallatszott. Mirella megkönnyebbülten dőlt hátra a kemény deszkabakon, bár szeme sarkából még mindig a fák közötti árnyakat pásztázta.
– Úgy tűnik, a tekintetes tiszttartó úr vitézei még mindig a gázló kövei között kotorásznak – jegyezte meg a nő kuncogva, miközben az útközben kissé meglazult kendőjét megigazította. – Bizonyára azt hiszik, szárnyra keltünk a nehéz szekérrel együtt.
Borda csupán egy rövid hümmögéssel felelt, de karcos tekintete már a szurdok szűkös kanyarulatát kémlelte. Egy kidőlt fenyőtörzs torlaszolta el a szekérút felét, s a nehéz tengelynek centiméterekre kellett elhaladnia a sziklafal mellett. A férfi biztos kézzel tartotta a gyeplőt: a lovak szót fogadtak a halk csettintésnek, s a jármű csikordulás nélkül siklott át a szűkületen. A padlódeszkák alá rejtett arany apró, fémes csörrenéssel nyugtázta a sikeres manővert.
Amikor átjutottak a sziklaszoroson, Mirella egy hajlékony mogyoróággal ügyesen elsimította a láthatóbb keréknyomokat a puha avaron. A szurdok védelmező ölelése mögött végre felsejlett a hegyi útelágazás, ahonnan már bizton haladhattak tovább a túlsó völgy irányába.