Lépések a ködbe

Mirella és Borda, a fekete kutya, kiléptek a tanya ajtaján, mintha csak egy vastag, szürke függönyön átléptek volna. A köd azonnal elnyelte őket, csípős hideggel simogatta az arcukat és a bőrükhöz tapadt ruhájukat. A fémes szag itt már szinte harapható volt, mintha a nyers vaspor és a friss vér keveréke úszna a levegőben. Borda óvatosan lépkedett elől, orra szimatolva a földet, szemei éberen pásztázták a homályt.
A kulcs, amit Mirella markolt, mintha egyre hidegebbé vált volna a tenyerében. A hajdúk eltűntek, de valami visszatért. A patazaj, ami odabent még fenyegető neszként kúszott be, itt kint, a köd sűrűjében egészen elnémult. A csend nyomasztóbb volt, mint bármilyen zaj, éppen ezért Mirella minden idegszála feszülten figyelt. Tudta, hogy ez a csend könnyen egy lesben álló veszély előhírnöke lehet.
Az ösvény, mely a tanyától a gázló felé vezetett, alig volt kivehető. Néhány friss csizmanyom azonban elárulta, merre jártak a hajdúk. Borda, mint egy árnyék, követte a jeleket, Mirella pedig szorosan mögötte, lépésről lépésre haladt előre. Néha egy letört ág roppant meg a lábuk alatt, máskor a nedves avar süppedt be, de minden hangot azonnal elnyelt a köd tompa burka.
Ahogy távolodtak a tanyától, a fémes szag alábbhagyott, de a feszültség nem oldódott. Mirella a kulcsot szorítva, szinte érezte, ahogy a gázló felé tartó út minden métere egyre nagyobb kockázattal jár. Vajon mi vár rájuk a köd túloldalán? Vajon sikerül-e megelőzniük a visszatérő hajdúkat, vagy már a gázló előtt csapdába esnek? A kérdések ott lebegtek a levegőben, válasz nélkül, akárcsak a sűrű, tejszerű pára, ami körbevette őket.
Az út folytatódott, a gázló felé. Minden lélegzetvétel kihívás volt a feszült csendben. Mirella ösztönösen tudta, hogy a kulcs és a kisfiú szavai vezethetik el őket a megoldáshoz, de az addig vezető ösvény tele volt ismeretlen veszélyekkel. A hajnal még messze volt, és a köd, mint egy óriási takaró, elrejtette a világot, de a szívükben dobogó ritmus jelezte: a hajtóvadászat csak most kezdődött igazán.