A gázló felé

Borda morgására mindenki megfeszült. Mirella ösztönösen magához vonta a kisfiút, s egy mozdulattal kiszedte a kulcsot a kezéből. Hideg fém nehezült a tenyerébe.
– Elvágtattak, azt mondod? – suttogta, inkább magának, mint Bandinak. – Akkor ez nem lehetnek ők. Valaki visszatért.
Az idős asszony remegő kézzel markolta meg a legközelebbi szék támláját.
– Jaj, Istenem! Talán… talán elfelejtettek valamit? – sziszegte.
Mirella bólintott. A kisfiú riadt szemeivel rájuk nézett. A patazaj egyre közelebb hallatszott, már nem is olyan halk. A ködös udvarból érkezett a hang, s mintha már a bejárati ajtó előtt toporogna. A fémes szag is erősödni kezdett, fojtogatóan kúszott be a deszkák résein. Borda mélyebben morgott, szőre felborzolódott a hátán.
– El kell indulnunk a gázló felé – mondta Mirella, hangja határozott volt, de benne érezni lehetett a feszültséget. – Nem maradhatunk itt.
Bandihoz fordult: – Veled mi lesz?
Az idős asszony máris a kisgyermek elé állt. – Velem marad. Elrejtőzünk a kamrában, ha visszatérnek. Ti menjetek!
Mirella még egyszer Borda felé intett. A kutya azonnal megértette, és a nyitott ajtó felé indult, óvatosan, lopakodva. A hármas – Mirella, Borda és az idős asszony – a ködös tanya ajtajához indult. A levegő már tényleg fullasztó volt a fémes szagtól, mintha egy kovácsműhelybe léptek volna, ahol a vas és a vér illata keveredik. Mirella szeme a kulcson, majd Bandi által megnevezett gázló felé fordult. Útjuk a ködbe vezetett, de a hajdúk nyomát muszáj volt követniük.