A csizmás kapitány kulcsa

A kisfiú mohón harapott a mézeskalácsba, miközben maszatos arcán a könnytől tiszta csíkok futottak a koromban. Az idős asszony azonnal mellé lépett, s a székre terített, viseltes kendőjével gyengéden megtörölte a gyermek homlokát, mintha csak a saját unokája volna.
– Lassan, fiacskám, a falat nem szalad el! – csettintett halkan az asszony, miközben a sarokból egy bögre állott vizet nyújtott felé.
Mirella guggolva maradt a fiú mellett, s fürkésző pillantása a gyerek gúnyájára tévedt. A kopott köpeny alól egy rézcsatos szíj kandikált ki, amin egy nehéz, ódon kulcs fityegett. Nem tűnt úgy, mint amit egy falusi kisgyerek szokott a zsebében hordani.
– Hogy hívnak, apróság, és hová tűnt a porta népe? – kérdezte meleg, biztató mosollyal. – Ne félj, Borda vigyáz ránk, a hajdúk meg már jó messze járnak.
A kisfiú kortyolt egyet a vízből, majd megszeppenten felelt:
– Bandi vagyok… A csizmások felforgatták a kamrát, de mikor megijedtek a ködtől, elvágtattak a gázló felé. Ezt a kulcsot az istálló mögött ejtette el a kapitányuk, én meg felvettem, mielőtt lemenekültem a pincébe.
Borda ekkor feszülten elfordította a fejét a nyitott ajtó felé. Fekete fülei felmeredtek, s fojtott, mély morgása jelzést adott: a ködös udvar felől halk patazaj szűrődött át.