Kócos fej a mélyből

A csapóajtó száraz nyikordulással engedett a szorításnak, mire a lenti gyermeki zokogás hirtelen elnémult, és csak a feszült csend maradt a helyén. Mirella nem teketóriázott sokat; előhúzott egy kissé megkopott, de még mindig illatos mézeskalács-szívet a zsebéből, amit eredetileg a vásári pulyáknak szánt. Óvatosan leengedte a résen át, mintha csak egy barátságos horgászatot indítana a sötét mélybe.
– No, ne pityeregj, kisbárányom – suttogta lefelé, hangjában azzal a tiszta melegséggel, amit kizárólag a rászorulóknak tartogatott. – Nem a hajdúk fanyar ábrázata les rád, hanem egy jó falat. Kibújhatsz a fészkedből, nincs itt senki, aki bántana.
Borda feszülten moccant meg Mirella lábánál, hatalmas fekete orrával a nyílást szimatolva, de morgás helyett most csak halkan nyüszített, jelezve, hogy nem érez közvetlen veszélyt. Mögöttük az idős asszony még mindig görcsösen kapaszkodott a lány ruhájába, de a szemei már nem a rettegéstől, hanem a kíváncsiságtól tágultak ki.
A pincelépcső felől bizonytalan, kaparászó nesz hallatszott, majd egy kócos, koromszagú kisfej bukkant fel a homályból. A kisfiú reszkető, maszatos kézzel nyúlt a mézeskalácsért, miközben hatalmas szemével a fekete kutyát fürkészte. Mirella gyengéden megragadta a gyermek vékony hónalját, és egy könnyed mozdulattal felsegítette a poros kamrapadlóra, biztonságba helyezve a kis jövevényt.