Árnyak a csapóajtó alatt

Borda feszülten merevedett a csapóajtó fölé, szőre felborzolódott a hátán. Halk, kaparászó nesz szűrődött fel a mélyből, ami messze nem egy magányos patkánytól származott. Az idős asszony görcsösen szorította Mirella köpenyét.
– Ne... – suttogta remegve. – Odalent halál vár.
Mirella bár érezte a torkában lüktető félelmet, arcára mégis a megszokott, csibészes félmosolyt erőltette.
– Kedves néném, a sötétségben legalább nem kell látnom a hajdúk csúf képét – felelte halkan.
Leguggolt a résnyire nyitott falap mellé. Intett a kutyának, hogy maradjon csendben. A mélyből feláramló levegő még mindig hordozta azt a fojtogató, fémes fegyverolaj-szagot. Mirella előhúzott a zsebéből egy apró, csiszolt réztükröt, és óvatosan a rés fölé tartotta, hogy elkapja a lenti homály visszatükröződését.
A lenti sötétben hirtelen megmozdult egy árnyék, és egy megriadt, gyerekes zokogás halk hangja szűrődött fel. A hajdúk nemcsak raboltak, de valakit hátrahagytak odalent, aki most a pincében kucorgott. Mirella elszántan bólintott, s a csapóajtót finoman megemelte.