Csalóka csend a kamrában

A keskeny, hűvös folyosón lépkedve az idős asszony úgy kapaszkodott Mirella ujjába, mintha az utolsó mentsvára lenne. Borda nesztelenül osont előttük, hatalmas mancsai alig koccantak az agyagpadlón. A fémes szag itt némileg enyhült, átadva helyét a száradó kapor fanyar aromájának.
Mirella lábbal finoman belökte a kamraajtót. Odabent nem a megszokott rend, hanem teljes felfordulás fogadta őket. A liszteszsákok felhasítva hevertek, a fehér por mindent finom lepelként borított be, mint a korai zúzmara. „Úgy látszik, a tekintetes hajdú uraknak fontosabb volt a dézsmálás, mint a jó modor” – futott át Mirella agyán a megszokott gúnyos gondolat, miközben félretolt egy üres cserépedényt.
Borda egyenesen egy felfordított fadézsa felé vette az irányt. Nedves orrával megbökte a fát, mire az oldalra gurult, felfedve egy megrongált lakatot és néhány elszórt fémdarabot. Mirella leguggolt, és ujjbegyével óvatosan megérintette a földön csillogó, sötét folyadékot, amely ugyanolyan baljóslatúan derengett, mint a szobában látott folt. Nem vér volt ez, hanem sűrű fegyverolaj – a drágább fajtából, amit csak a tehetősebb tisztek használtak.
Az idős asszony halkan felszisszent, és a sötét sarok felé mutatott. A zsákok mögött egy kisméretű csapóajtó állt résnyire nyitva, amely a föld alatti pincébe vezetett. A nyomok egyértelműen oda tartottak. Mirella elmosolyodott, megpöndörítette az egyik hajtincsét, majd sokatmondóan intett hűséges kutyájának.