A padlón csillogó folt

Borda orra rángatózott, ahogy beljebb léptek a homályos szobába. A hajdúk nyomai egyértelműen a kemence felé vezettek, ahol egy megfordított sámli hevert a földön, mintha valaki sietősen ugrott volna fel róla. A fémes szag itt már olyan erős volt, hogy Mirella orrcimpája is megremegett. Nemcsak fojtogató volt, hanem furcsán édeskéssé is vált, ami még inkább felkavarta a gyomrát. Az idős asszony arcán elmosódott az addigi bizonytalanság, helyét egy mélyebb, megfoghatatlan nyugtalanság vette át, ahogy tapogatózó kezével Mirella karját kereste. Borda egy mély, zúgó morgással jelezte, hogy valami nincs rendben, szemei meredten bámulták a kemence előtti sötét foltot a deszkákon.
Mirella tekintete a kutya pillantását követte, és megpillantotta. Egy sötét, szinte fekete pacát a padlón, amely még a gyenge fényben is baljóslatúan csillogott. Nem vér volt – legalábbis nem friss –, inkább valami beszáradt, sűrű anyag, ami a fémes szaggal keveredve együttesen keltette a gyomorforgató érzést. Mellette, a sámli lába mellett egy apró, csillogó tárgy hevert: egy hajdúkocsma jelvénye, félig a porba temetve, mintha sietve vesztették volna el.
Az asszony csendben megremegve szorította Mirella karját. Mirella legszívesebben kinyitotta volna az ablakot, hogy kiszellőztesse a fojtogató levegőt, de tudta, azzal elárulnák magukat. Borda orra ismét a padlóra szegeződött, majd lassan, óvatosan körbeszaglászta a sötét foltot. A hajdúk valamiért itt tevékenykedtek, valami titokzatos és nyugtalanító dolgot hagyva maguk után. A feszültség a levegőben szinte tapintható volt, és mindenki tudta, hogy ez csak a kezdet. Egyelőre nem tudták, mi az a folt, de azt igen, hogy a hajdúk nem sokkal előttük járhattak. Mirella mélyet sóhajtott, majd Borda felé intett: „Nézzünk szét a többi helyiségben is.” A kísérteties csend és a fullasztó szag kíséretében indultak tovább a tanya mélyébe.