A küszöbön túl

Nem sokkal ezután Borda árnyéka újra kivált a köd szürkeségéből. Fejével a nyitott ajtó felé intett, mozdulatában rejtélyes nyugalommal. Mintha azt mondta volna: „Semmi különös, csak a szokásos kísértetház-effektus, de azért készüljünk fel a legrosszabbra.” Mirella szívében a feszültség enyhült valamelyest, de a gyomorforgató fémes szag annál erősebben ült meg a levegőben, szinte haraphatóvá vált. Az idős asszony szorítása a karján kissé lazult, de tekintetében még mindig ott ült a bizonytalanság.
Lassan megindultak. Borda vezette az utat, lassú, óvatos léptekkel közeledve az ajtó sötét tátongásához. Mirella a hajdúk friss nyomait figyelte a puha földön, melyek egyenesen a bejárathoz vezettek, mintha csak meghívták volna őket egy igen kellemetlen teadélutánra. Az ajtó mögül egyfajta hideg áramlat sugárzott, ami nem a tél hidege volt, hanem valami sokkal mélyebb, nyugtalanítóbb. Belépés előtt egy pillanatra megálltak, tekintetük a sötétbe veszett.
A küszöbön túl a csend még nyomasztóbbá vált. A hajdúk nyomai a poros fapadlón folytatódtak, egyenesen a tanya belsejébe. A levegő állott volt, nehéz és fojtogató, és a fémes szag most már olyan intenzitással áradt, hogy Mirella szinte érezte, ahogy megül a tüdejében. A falakról sötét árnyékok vetültek a padlóra, mintha maga az épület is feszülten figyelné minden mozdulatukat. A tekintetük lassan pásztázta a homályos teret, keresve bármilyen jelet, ami elárulná a hajdúk célját, vagy ami magyarázatot adna erre az egyre baljóslatúbb szagra. A feszültség tapinthatóvá vált, minden lélegzetvétel kihívás volt. Vajon mi rejtőzik a sötétben, amitől még a levegő is ennyire megváltozott?