A fémes szag nyomában

Borda lassan felemelkedett a sáros part mentén, jelezve, hogy haladjanak tovább. Mirella és az idős asszony követték, még mindig kissé görnyedten, mintha a köd maga nyomná őket a földhöz. Minden lépést gondosan mérlegeltek, a talpuk alatt roppanó ágak és a sárban cuppogó csizmák hangját is el akarták kerülni. A csend, ami körülvette őket, már-már sikoltozott a fülükben, egy baljóslatú üresség, ami mintha elnyelt volna minden más hangot a völgyből.
Ahogy közeledtek, a tanya körvonalai egyre élesebbé váltak. Nem volt semmi festői benne; inkább egy megfáradt öregemberhez hasonlított, aki a hátán cipeli az elmúlt évszázadok terhét. A falai repedezettek voltak, a tető gerince megereszkedett, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatna. Egyetlen sötét ablak tátongott feléjük, mint egy üres szemgödör, és Mirella érezte, ahogy a hideg futkos a hátán.
A fémes szag most már áthatónak bizonyult, szinte ráült a nyelvére. Nem volt kellemes, inkább émelyítő, és egyre inkább valami vérszerű dologra emlékeztette. Vajon mi történt itt? A hajdúk friss nyomai egyenesen a bejárati ajtóhoz vezettek, amely most sötét szájként ásított előttük a ködös félhomályban.
Borda, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, az épület oldalához simult. Intett Mirellának és az idős asszonynak, hogy maradjanak a helyükön, majd lassan, óvatosan megkezdte a tanya körbejárását. Mirella a sötét ablakra szegezte tekintetét, remélve, hogy nem lát semmit, mégis feszülten várva, hogy valami váratlan villanjon fel a mélységéből.
A várakozás szinte elviselhetetlen volt. Az idős asszony kezét Mirella karjára szorította, és a markolása elárulta csendes félelmét. Mirella megpróbált nyugtatóan rámosolyogni, de tudta, hogy a mosolya aligha érte el a szemeit. A tanya néma falai mögött lappangó titok most már tapintható volt, súlyosan nyomva a levegőt, és Mirella úgy érezte, bármelyik pillanatban kitörhet a nyugtalanság, mint vihar a semmiből.