A ködbe rejtett tanya

A csoport szellemként mozgott a tejes ködön át. Borda, egy sötét sziluett, hirtelen megállt, felemelt kézzel. Mirella majdnem nekibotlott, a szíve nagyot dobbant. Az idős asszony halkan felsóhajtott mögötte, hangja alig hallatszott a köd tompa csendjében. Borda a földre mutatott, ahol a hajdúk súlyos csizmanyomai egy alig látható ösvényre terelődtek, balra, kissé felfelé.
Ahogy követték a halvány nyomvonalat, a levegő nehézzé vált a nedves föld és valami fémes, enyhén csípős szag elegyétől. Mirella összevonta a szemöldökét; ez nem a természet illata volt. Borda tovább lassított, szemei a körülöttük lévő áthatolhatatlan fehér falat pásztázták. Az ismeretlen hangok, amik eddig kísérték őket, eltűntek, helyüket egy új, nyugtalanító csend vette át.
Hirtelen egy halvány fényvillanás hasította át a ködöt előttük, majd azonnal el is tűnt. Mirella pislogott, azon tűnődve, vajon a szeme csalja-e meg a sűrű homályban. Borda azonban ő is látta. Intett nekik, hogy lapuljanak le a sáros part mentén, ami most az ösvény mellett emelkedett. Az idős asszony, félelme ellenére, szó nélkül engedelmeskedett, hozzásimulva a hideg, nedves földhöz.
Mirella a gomolygó ködön át kémlelt, és lassan egy sötét, tömör forma kezdett materializálódni. Egy épület volt, egy kicsi, meggörnyedt építmény, körvonalai elmosódtak a párában. Egy tanya, ahogy a nyomok ígérték. Néma és látszólag elhagyatottan állt, de a fémes szag erősebb volt, és a múló fény emléke kérdésként lebegett a levegőben. A hajdúk friss nyoma egyenesen a tanya küszöbéhez vezetett, és Mirella érezte, hogy a válasz valahol itt, a ködös falak között rejlik.