Lámpás a nedves gázlónál

A patkók tompa csobbanással érték el a gázló sekély vizét. A hűvös pára alatt a patak habjai halkan mormoltak a kerekek körül, friss, üde vizet locsolva a szekér oldalára. Mirella gyakorlott kézzel tartotta a gyeplőt, s ahogy a túlpart kavicsos zátonyára gördültek, a sűrű ködből felparázslott egy apró, elmosódott fénysugár. Nem a tiszttartó karhatalmáé, hanem egy régi, korhadt lámpás szelíd imbolygása.
A füzes sűrűjéből egy didergő, ázott fiúcska lépett elő, gyanakvóan szorítva magához egy rongyos gyapjúkendőt. Borda tompa, barátságos morgással jelezte, hogy nincs ok a félelemre, s a gyerek feszült arca rögtön felderült a jól ismert szekér láttán.
– Mirella néni! Hát mégis átjutottatok a hegyi őrökön? – suttogta a fiú csodálkozva, miközben közelebb merészkedett.
– Még hogy át! A tekintetes uraság vitézei most épp a fagyos szélben kergetik az árnyékunkat – nevette el magát halkan Mirella, majd előhalászott a köpenye alól egy szövettel betakart, aszalt szilvás lepényt, és a fiú didergő kezébe nyomta. – Szaladj gyorsan, mondd meg a bírónak, hogy meghoztuk a gabonát meg az orvosságot!
A gyerek ujjongva tűnt el a ködfal mögött, a szekér pedig elégedett nyikorgással gurult be a falu széli zsindelyes házak biztonságos árnyékába.