Kútvíz és jó tanács

Az idős asszony meglepődve húzta vissza kérges kezét, de látva Borda jámbor szemeit, meleg mosolyra húzódott a szája. A fityuláját megigazítva bólintott, s a kút felé tipegett.
– Áldás az úton járókra! Hogyne adnék, kedvesem! A kútvíz hideg és édes, a gyógynövény meg aranyat ér mostanában – mondta reszketeg hangon, miközben egy cserépedényben friss, gyöngyöző vizet hozott a kerítéshez.
Mirella hálásan vette át a hűsítő italt. Gyorsan nagyot kortyolt belőle, míg Borda a szekér mellett szagolgatott, éber szemeivel továbbra is a környéket pásztázva. A lány mélyen a kosarába nyúlt, s kárpótlásul csinos kis vászonzacskóban szárított kamillát meg egy tisztességes adag fehér sót nyújtott át a sövény felett.
– Használja egészséggel, anyóka! A só ritka kincs a falvakban.
Az öregasszony szeme felcsillant a bőkezű ajándék láttán. Sietve elrejtette a portékát a köténye redőibe, s közelebb lépve halkan megszólalt:
– Jó embernek tetszel, leányom. Ha a völgy közepe felé tartotok, óvatosan haladjatok! Odalent a kastély tiszttartói portyáznak, s a szegények utolsó gabonáját is lefoglalják.
Mirella szeme villant egyet, s a szája szélén maróan csípős mosoly jelent meg.
– Köszönöm a szót, anyóka! Majd meglátjuk, kinek a torkán akad fent az a gabona – felelte csendesen, s újra kézbe vette a gyeplőt.