A szegényes porta kerítésénél

A szekér zökkenőmentesen gurult a völgyi ösvény puha, sárgás porában. A patak csobogása lassan elhalkult a hátuk mögött, átadva helyét a nyári rét tücsökciripelésének és a kövér bükkfák lombjainak halk zúgásának. Borda elégedetten rágcsálta a kapott falatot, majd ügető léptekkel a bak mellé szegődött, orrát magasba emelve szaglászta a rétek fűszeres illatát.
Mirella lazán tartotta a gyeplőt, s hagyta, hogy a lovak a saját tempójukban haladjanak a szélesedő völgyben. A friss keréknyomok egy közeli füstcsík felé vezettek, amely egy félreeső, nádfedeles házikó kéményéből kanyargott az ég felé. A kerítés tövében egy idős, görnyedt hátú asszony babrált a virágágyásban, s a közeledő zörgésre kíváncsian emelte fel a fejét.
A lány szája szélén meleg mosoly bukkant fel. Ránézésre is látszott, hogy a szegényes portán nem a bőség az úr, de az öregasszony arcán látható fáradság nem elkeseredettségről, hanem becsületes munkáról tanúskodott. Mirella megszorította a gyeplőt, s a szekér halkan megállt a kerítés mellett.
– Jó napot, anyóka! – köszöntötte könnyed hangon, miközben lecsúsztatta a bak szélén álló kosárról a vászonleplet. – Szép a nap, de a por szárítja a torkot. Nem bánná, ha cserélnénk egy kis friss kútvízért némi jóféle szárított gyógynövényt meg egy csipet valódi sót?
Borda barátságosan felhorkant, s a kerítéslécek közt betolta a fejét, finoman megszaglászva a megilletődött néni kinyújtott, kérges kezét.