A túlsó part kavicsain

A hűvös patakvíz vidáman fecskendezett fel a szekérkerekek küllői közül, ahogy a lovak magabiztosan gázoltak át a selymesen simogató sodrásban. A jószágok egy pillanatra megtorpantak a meder közepén, hogy szomjukat oltsák a tiszta, hegyi vízben, de Mirella türelmesen hagyta nekik a gyeplőt, miközben elégedett mosollyal hallgatta a patak nyugtató csobogását.
Borda a szekér mellett gázolt át a gázlón. A sekélyebb részeken magabiztosan szelte a habokat, és amint kiért a túlparti kavicságyra, egyetlen határozott mozdulattal megrázta magát, ezer apró vízcseppet szórva a friss fűszálakra. Fekete bundája csillogott a napfényben, feszült tartása pedig felengedett, ahogy az elmaradt veszedelem nyomai végleg elenyésztek a háta mögött.
Mirella hátrapillantott a túlpart irányába. A pöffeszkedő hajdú még mindig ott állt, s suta mozdulatokkal próbálta visszaráncigálni a korhadt fagerendát az út közepére, miközben gyanakvóan követte a távolodó szekeret. A lány csendesen felkacagott, és megveregette a bak faáthidalóját.
– Látod, Borda, a gőgnek ára van, de a pimaszságnak még kevesebb a kietlen utakon – jegyezte meg könnyedén.
A túlparti szekérút már a völgy békés lankái felé vezetett, ahol a puha földben látható friss nyomok mutatták a békés haladást. Mirella előhúzott a köpenye alól egy szárított húsfalatot, s odadobta a hűséges társának, aki egyetlen ügyes mozdulattal kapta el a jutalmat a levegőben. A völgy kapuja kitárult előttük.