A gázló önjelölt vámosa

A fűzfák takarásából kiérve a gázló sekély vize csillogott a délutáni napfényben. A túlparti kavicságyon azonban nem csupán a vízmosás nyomai fogadták őket: egy hevenyészve felállított fagerenda torlaszolta el a szekérút kijáratát. A korhadt rúd mellett egy kigombolt lajbis, pöffeszkedő hajdú hűsölt a fűben, aki a közeledő szekér láttán lomhán kecmergett fel, kezében gőgösen lengetve az obsitos pálcát.
– Megállni, vándorok! Megyei vám a gázlóhasználatért! – kurjantotta a férfi, miközben gyanakvóan mérte végig a ponyva alól kikandikáló ládákat.
Mirella keze szorosabbra zárult a gyeplőn. Éles, vágó pillantást vetett az elbizakodott alakra, s ajkán maró, gúnyos mosoly suhant át.
– Vám? Ezen a köves gázlón, ahol még a halak is ingyen úsznak át? – kérdezte metsző hangon. – Inkább mondd azt, hogy a kocsmárosnak tartozol a tegnapi adósságért, te szerencsétlen.
Borda nem pazarolt szavakat a csavargóra. Egyetlen nehéz, fenyegető lépéssel a hajdú és a szekér közé állt. Éles tekintete és torkából feltörő, halk morgása hatásosabbnak bizonyult minden szónál. A férfi azonnal megtorpant, s a pálcát szorongató keze megremegve ereszkedett meg.
– Csak… a rendet őrzöm! – dadogta a hajdú, s kényszeredetten kapta félre a fagerendát a szekér útjából.
– Akkor őrizd tovább, de csendben – vágta rá Mirella, s határozott mozdulattal a sekély vízbe terelte a jószágokat.