Nyomok a patakparton

A lombkorona fokozatosan ritkult, ahogy a csapás hűségesen követte a szilajon futó hegyi patakot. A fenyves hűvös, árnyas levegőjét lassan felváltotta a völgyből áramló, virágporos meleg szellő. A szekér tengelye ütemesen nyikorgott, a jószágok megbízhatóan lépdeltek a kavicsos ártéren, miközben Mirella lazán tartotta a gyeplőt, s a távolban hullámzó, napsütötte lankákat figyelte.
Borda a szekér mellett ballagott, széles lépteivel könnyedén tartva az iramot. Éles szeme a csapást kémlelte, ahol a nedves homokban friss keréknyomok sötétlettek. Nem tűnt fenyegetőnek a dolog; valószínűleg egy helyi földműves szekere haladhatott át nemrégiben a gázló felé, megpakolva rőzsével vagy frissen kaszált szénával.
– Úgy tűnik, odalent csendes az élet – jegyezte meg Mirella halk, derűs hangon, miközben igazított egyet a vállára terített kendőn. – A patakparti falvakban már bizonyára javában tart a délutáni dolog. Ha szerencsénk van, a gázlónál most nem kell a buzgó vámszedők kelletlen ábrázatát bámulnunk.
Borda halkan felmordult, ami nála a beleegyezés egyértelmű jele volt. Tekintete a patak medrére tévedt, ahol a napfény szikrázva verődött vissza a simára csiszolt kövekről. A vízparti fűzfák már karnyújtásnyira voltak, jelezve, hogy a gázlóhoz vezető szélesebb ártér kanyarulata már csak egyetlen fordulóra van tőlük.