Frissítő a fenyves mélyén

Mirella még merített egy utolsó csupor hűs vizet a mozaikos kővályúból, és megmosdott, hogy elűzze a lejtő okozta fáradtságot. A vízcseppek vígan peregtek le a bőrén, miközben az erdő ezen a szakaszon már lágyabb arcot mutatott. A fenyőtűk gyantás illata teljesen elfedte a fenti hágó nyirkos ködét, s a lombok közt beszűrődő fény melegen táncolt a szekér ponyváján.
Borda közben erélyes, rutinos mozdulatokkal ellenőrizte a kerekek küllőit és a tengely rögzítéseit. Meggyőződött róla, hogy a sziklás ereszkedés során a titkos rekeszek zárjai nem lazultak meg, s a rakomány biztonságban maradt. Egy halk, elégedett mordulással adta Mirella tudtára: a jószágok kipihenték magukat, a szekér menetkész, s a tisztásról kivezető csapás szabadnak tűnik.
– Nagyszerű – bólintott Mirella, s egy kecses mozdulattal visszapattant a bakra. – Odalent a falvakban alighanem már számolják a napokat. Jobb, ha még a napnyugta előtt elérjük a lenti gázlót.
Ahogy a gyeplő szárát megragadta, a kerekek halkan roppantak a vastag avarban. A forrás csobogása lassan elhalkult mögöttük, s a szekér lassan elhagyta a fenyvest, hogy meglelje útját a völgy felé kanyargó patak mentén.