Friss forrás a fenyves alatt

A köd szürke szövete lassan átadta helyét a fenyvesek gyantás, meleg levegőjének, ahogy a szekér kigördült a sziklás szerpentin utolsó meredek kanyarulatából. A veszélyes ereszkedés megpróbáltatásai után az út kisimult, s a fák lombjai közt átszűrődő délutáni fény aranyló csíkokat rajzolt a nedves avarra.
Borda megeresztette a gyeplőt, s egy csendes, erdei forrás mellett állította meg a lovakat. A két fáradt pára elégedetten horkantott fel, érezve a tiszta víz közelségét.
Mirella könnyed mozdulattal szökkent le a bakról. Megigazította színes kendőjét, majd a ponyva alá nyúlva ellenőrizte a szekér tartalmát. A kettős fenék szilárdan tartott, a titkos rekeszekbe rejtett portéka – a gyógyító kenőcsök és a nincsteleneknek szánt szövetszeletek – sértetlenül vészelte át a rázkódást.
– Megitatjuk a jószágokat, aztán továbblépünk – szólt Mirella egy frissítő mosoly kíséretében, miközben a forrás csobogó vizéből merített a fahordóba. – Odalent a völgyben a szegényembereknek már nagy szükségük van a segítségre, a vámszedők kapzsisága pedig nem fog megállítani minket.
Borda egyetértő bólintással kötötte ki a lovakat a közeli tölgyfához. Míg a párák gőzölgő nyakát veregette, figyelő tekintetével a völgy felé vezető utat pásztázta, felkészülve a következő szakaszra.