Ködös léptek a szegénynegyedben

Az utolsó falat kenyér is gyorsan gazdára talált a maszatos gyermeki kezekben. Mirella egyetlen határozott mozdulattal visszapattintotta a padlólemez titkos reteszét, majd a durva vászonleplet gondosan a megcsappant rakományra terítette. A kőfal hűvösében osztozkodó tömeg meglepő gyorsasággal szívódott fel a piaci forgatagban, mintha csak a szél fújta volna szét a rongyos alakokat.
Borda nem mozdult a szekér rúdja mellől, de hatalmas teste megfeszült. Sötét tekintete a kövezett főutca felé szegeződött, ahol páncélos csizmák ritmikus, fenyegető koppanása visszhangzott a vásári zsongás felett.
– Jönnek – sziszegte Borda fojtott hangon, és szorosabbra fogta a ló kötőfékét. – Három hajdú.
– Már itt se vagyunk – felelte Mirella halkan, s miközben simára egyengette a ponyvát, tekintete a templom mögött kanyargó szűk sikátorra tévedt. – Jobbra fordulunk. A tőzeg füstjében nem keresnek minket.
A férfi egyetlen lendülettel intette követésre a lovat. A nehéz kerekek csikorogva gördültek le a templomkert lépcsőjének tövéből, éppen abban a pillanatban, amikor a járőröző hajdúk tollas kalapja feltűnt a gótikus támpillér sarkánál. A szekér szinte észrevétlenül siklott be a szegénytelep árnyékos, saras utcácskájába, maga mögött hagyva a nyüzsgő teret.
Mirella halk sóhajjal lépkedett a szekér mellett, éber szemmel figyelve a mögöttük kibontakozó árnyakat. A veszély még nem múlt el, de a sikátor védelmet nyújtott.