A roskadt kerítés tövében

A mély sár és a dülledt agyagkunyhók faláról felszálló tőzegfüst gyorsan elnyelte a kerekek döccenéseit. Mirella lépteit megszaporítva haladt a szekér előtt, szoknyája alját kissé felhúzva, hogy ne csapja össze a mocskos latyak. Szemei élesen kutatták a szűk sikátor görbe szegleteit.
Borda marokba szorította a szárat, állkapcsa keményre feszült a dühös tehetetlenségtől. Sötét pillantása időről időre visszatért a mögöttük maradt kanyarulatra, de a hajdúk csizmájának koppanása már elhalt a kőfalak mögött.
– Nem jöttek utánunk – mordult fel a férfi halkan, de a fogai között szűrt hangból egyértelmű volt, hogy egyetlen porcikája sem lazult el.
– Még nem – vágott rá Mirella élesen, meg sem állva. – De ha a fegyveresek rájönnek, hogy a gabonakereskedő szekerén hiába keresnek bármit is, azonnal a szegénytelep felé veszik az irányt. Nem kockáztathatunk.
A lány a sikátor végén álló, roskadozó deszkakerítésre mutatott. A korhadt kapuszárny félig leszakadva lógott a vasalásról, mögötte pedig egy meredek, bozótos csapás kanyargott lefelé, egyenesen a város szélét övező patakmeder irányába.
Borda egyetlen határozott rántással fordította a lovat a keskeny rés felé. A tengely megcsikordult a deszkákhoz dörzsölődve, de a szekér szerencsésen átpréselődött a nyíláson, maga mögött hagyva a városszéli utcácska sűrű homályát.