Lecsúszás a patakmederbe

A meredek, bozótos csapáson a szekér kerekei meg-megcsúsztak a nedves avaron, de Borda izmos karral tartotta a gyeplőt. Feszült arcélén megcsillant az ereszkedő pára, miközben a csipkebokrok gallyai végigszántották a ponyvát. A sötét suhogás mögött azonban már tisztán hallatszott a patak sebes csobogása.
– Maradj a ló mellett! – vetette oda Borda élesen, s a bakról leugorva vállával is a szekérodalnak feszült, nehogy a tengely megbillenjen a sáros lejtőn.
Mirella nem is pazarolt szót a válaszra, egyetlen csattanós mozdulattal félretolt egy belógó vadrózságat, ami majdnem felhasította a ruháját. Méregzöld szemeiben még szikrázott a düh, de léptei gyorsak és pontosak maradtak. Megragadta a kantárszárat, és biztos kézzel vezette a fújtató lovat a görgeteges csapáson egészen a vízpartig.
A patakmeder alján sűrű köd ült a füzesek között, tökéletes rejtekhelyet kínálva a menekülőknek. A hűvös víz sekélyen örvénylett a szürke kavicsokon, s amint a patkók végre szilárd aljzatot értek, Borda megtorpant, és dühösen kémlelte a fölöttük magasodó partoldalt. Csizmáján még mindig vastagon állt a szegénytelep ragadós agyagja.
– Ha a gabonakereskedő rájön a cselre, fél óra múlva az egész elöljáróság minket keres – morgott fel a férfi, s komor tekintete a lányra szegeződött.
– Rájönni könnyű, de bizonyítani már nehezebb – vágott vissza Mirella csípősen, miközben megrázta az átázott köpenyét. – A kapzsi kalmár kapujában ott dühöng az adószedő, a portékánk pedig már rég a rászorulók kunyhóiban pihen. Mire idetalálnak, nyomunk sem marad a füzesben.