Ködbe vesző kiáltások

A sűrű, tejfehér köd jótékony lepelként borult a fenyves aljára, de a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Mirella óvatosan támogatta a reszkető idős asszonyt, aki minden neszre összerezzent, és görcsösen szorította vékony kendőjét. Mögöttük hirtelen tompa, fanyar reccsenés hallatszott: a csűr nehéz tölgyfa ajtaja megadta magát a feldühödött hajdúk dörömbölésének.
– Kijöttek – suttogta Borda, és fél kézzel a fegyverére markolt, miközben a másik vállán cipelt batyut igazította meg. Tekintetével a bozótost fürkészte, ugrásra készen. – Siessünk. Nem maradhatunk az ösvényen.
– Csak nyugalom, néném, a nehezén túl vagyunk – suttogta Mirella, bár a torka neki is kiszáradt a hirtelen sietségtől. – Lépjen pontosan oda, ahol Borda lép.
Pár pillanattal később dühös ordítozás törte meg a völgy csendjét. A kiszabaduló fegyveresek, pontosan a terv szerint, rárontottak a hátsó kiskapura. A sárban szándékosan hagyott mély csizmanyomok és a félretolt ágak azonnal megtévesztették őket: vad csatakiáltással vetették magukat a mocsaras árok felé vezető, csalóka irányba. Hallani lehetett a nehéz testek cuppanását, ahogy a rablók egymás hegyén-hátán gázoltak bele a mély, agyagos dagonyába.
Borda szája sarka enyhe mosolyra rándult, bár a szemei még mindig a veszélyt lesték.
– Beharapták a csalit. Irány a gázló – intett röviden, és határozott léptekkel terelte a kis csapatot a biztonságot jelentő völgyi tanya felé, messze a sártól és a dühöngő fegyveresektől.