Hamis nyomok a ködben

A nyirkos avaron lépkedve Mirella igazított egyet a kendőjén, mintha csak egy szokásos vásári sétán járna, bár a távoli faforgácsok ropogása félreérthetetlenül jelezte: a hajdúk türelme végleg elfogyott a bezárt csűrben. Borda feszült figyelemmel pásztázta a törpefenyők ágait, a füstölt sonkával meg a visszaszerzett holmival a vállán, készen arra, hogy bármelyik pillanatban csapást mérjen, ha valaki az útjukat állná.
– Ugye milyen jót tesz nekik egy kis szénaporos gondolkodás? – jegyezte meg Mirella halk, de maróan gúnyos kacajjal. – A gőgös uraságok fegyveresei legalább megtanulják, hogy az idős asszonyok jószágát nem illik hívatlanul elhurcolni.
– Kevesebb duma, több lépés – morogta Borda élesen, a fogát csikorgatva. – A hátsó kiskapu reteszét még idejében kiütöttem, meg félretoltam a sűrű bozót ágait. Ha a csűrből kiszabadulva arra rontanak rá, a rossz irányba futnak a csalitosban.
– Helyes. Hadd keressék a nyomunkat a mocsaras árok felé – felelte Mirella, s tekintete a fák törzsei közt derengő biztonságos irányt kereste.
A füst és a dühös kiáltozás lassan halkult mögöttük. Mirelláéknak pontosan ez volt a tervük: míg a rablók a kiskapunál hagyott hamis nyomokat kutatják a sűrű ködben, ők csendben elérik a völgy felé vezető biztonságos ösvényt.