A köd leple alatt

Borda határozott léptei nyomán Mirella és az idős asszony is igyekezett haladni, a köd egyre sűrűbbé vált körülöttük, mint egy jóságos, bár hűvös ölelés. A távolból még hallatszottak a mocsárba ragadt hajdúk elfojtott, dühös kiáltásai, de a sűrű, tejfehér pára már tompította, elmosta őket, mintha a völgy maga próbálná elnyelni a bajt. Már csak elmosódott morgások és néhol egy-egy elkeseredett szitokszó szűrődött át a homályon.
Az idős asszony, akinek reszketése enyhült Mirella támogató karjai között, hálásan szorította meg a fiatalabb nő kezét. Rápillantott Bordára, aki előre dőlt testtel, fürkésző tekintettel haladt, fülét a csendre hegyezve, minden neszre készen. A levegő hideg volt és nyirkos, a fenyőfák gyantás illata keveredett a nedves avar és a sáros föld szagával.
A gázló felé vezető keskeny ösvény csúszós volt a reggeli harmattól és a sárfátyoltól, de Borda ügyesen választotta meg a lépéseket, hogy a két nő ne csússzon meg. Mirella figyelte, ahogy a férfi időnként hátrapillant, biztosítva, hogy mindenki a nyomában jár, és senki sem marad le. A csend, bár megkönnyebbülést hozott, mégsem volt teljesen megnyugtató.
Tudták, hogy a hajdúk dühösek, és ha kiszabadulnak a mocsárból, nem adják fel könnyen a hajszát. A völgyi tanya még messze volt, és az éjszaka hideg szellője már fagyos ígéretet hordozott, ami átjárta a csontokat, emlékeztetve őket a kint reájuk váró veszélyre.