Kikerülő út a kertek alatt

Mirella halkan intett Borda felé, majd óvatosan kinyitotta a korhadt hátsó kaput, amely egy gazos, kertek mögötti gyalogútra nyílt. A szekér kerekei alig csikordultak a puha, nedves földön, ahogy áttolták a kordét a roskatag kerítésrésen. A kisfiú még intett egyet, mielőtt visszabújt a rőzserakás mögé.
– Gyorsan. Nem állhatunk meg – suttogta Borda, s feszülten méregette a bokrok árnyékát.
Mirella bólintott. Szoknyáját kissé felhajtva lépkedett a kordé mellett, szeme a bozótos szélét pásztázta. A hajdúk patkóinak tompa robaja távolodott a főutcán, de a levegőben még ott bujkált a veszély sűrű szaga. A zsellérnegyed szélén süvítő szél hűvös szaga keveredett a közeli patak párájával.
– A gázló felé megyünk – felelte halk hangon a lány. – Ott nem számítanak ránk.
A szűk ösvény hamarosan kiért a falu széli fűzesig. A magas sás és a fűzfák lelógó ágai jótékonyan takarták be a kordét, amint elhagyták a legutolsó roskatag kunyhót is. Borda megállt egy pillanatra, megrántotta a gyeplőt, s fülét hegyezve hallgatózott. Csak a békák kuruttyolása és a víz halk csobogása felelt.
– Tiszta az út – morogta halkan Borda, bár tekintete még mindig óvatosan pásztázta a bokrokat.
– Lásd, a szerencse mégiscsak a csavargókkal tart – vetette oda halkan Mirella, de a szíve még sebesen vert, amint a szekér kerekei elérték a patakparti nedves kavicságyat.