A túlsó part csendje — új hang

A patak sekély vize kellemesen hűsítette a kordé mellett lépkedő Mirella boka felett felhajtott szoknyáját. A kavicsos meder szelíden recsegett a kerekek alatt, míg Borda acélos izmokkal húzta-vonta a nehéz járművet a túlsó part felé. Egyetlen nagyobb csikordulás nélkül értek át a bokrokkal szegélyezett oldalra, ahol a fűzfák sűrű lombja végleg elrejtette őket a zsellérfalu felől nyújtózó kíváncsi tekintetek elől.
Mirella megállt egy pillanatra, s elégedetten visszanézett a domboldalon elterülő házikók irányába. A falu főutcája felől még mindig tompa port kavart a portyázó hajdúk nyoma, de itt, a víz túloldalán már harapni lehetett a szabadság tiszta, párás levegőjét. A lány megkönnyebbülten elmosolyodott, majd végigsimította a ponyva sarkát, amely alatt a szegényeknek szánt portékák lapultak.
– Ez gyorsabb volt, mint vártam – jegyezte meg halk, derűs hangon, miközben kiporolta szoknyája szegélyét. – A tiszttartó vitézei alighanem még mindig a szegénytelep szűk zugaiban kergetik az árnyékunkat.
Borda csupán egy meleg mordulással felelt, de sötét tekintetében már felengedett a feszültség. Megigazította a hámot, majd a völgybe vezető kanyargós dűlőútra mutatott.
– A völgykapu nincs messze – felelte kiegyensúlyozottan. – Ha tartjuk a lépést, még naplemente előtt beérünk a vásárosok közé.
– Úgy legyen, öreg harcos – kacsintott Mirella, s könnyed léptekkel indult meg a szekér mellett a füves ösvényen.