Kijárat az éjszakába

Mirella a vízzel teli kiskancsót először az idős asszonynak nyújtotta át, aki hálásan, megkönnyebbülten hörpintette fel a frissítő kortyokat. Bandi csillogó szemmel követte a mozdulatot, majd ő is mohón ivott a kőperem széléről. A kristálytiszta forrásvíz azonnal új erőt öntött a fáradt társaságba, eloszlatva a menekülés okozta feszültséget.
A smaragdfényű apró lény közben türelmetlenül pattogott a mohás sziklán. Halk, csilingelő hangot adott ki, mint mikor finom ezüstpénzek koccannak össze, majd határozottan elindult a sziklafülke túloldalán nyíló, keskeny nyílás felé.
– Úgy látszik, a mi kis kalauzunk nem szeret sokáig egy helyben vesztegelni – jegyezte meg Mirella könnyed mosollyal, miközben elcsomagolta az edényt. Borda némán rábólintott, s óvatosan a lény nyomába szegődött, készen állva arra, hogy fedezze a többieket.
A járat lassan emelkedni kezdett, s a sziklafalak hűvösét fokozatosan felváltotta a külvilág simogató fuvallata. A levegő már nem a földalatti barlang nyirkos illatát hordozta, hanem a fenyvesek fanyar, éjszakai páráját.
Néhány tucat lépés után Borda megállt egy sűrű gyökérzet által takart sziklarés előtt. Félretolta a lombokat, s elégedetten konstatálta: sikeresen kijutottak a falut övező őrhelyek mögé, az erdei ösvény biztonságos sötétjébe.