Az éjszakai rengeteg

A hűvös éjszakai szél frissítően simogatta meg az alagút dohos levegőjéből kilépők arcát. A sűrű fenyves jótékonyan takarta el a társaságot a holdfény elől, miközben a távolban, a falu felől még elmosódottan hallatszott az őrség kiáltozása. Az udvari tiszttartók mit sem sejtettek arról, hogy az üldözöttek már messze járnak a csapdának hitt járatok mélyén.
A kis smaragdfényű lény még egyszer utoljára megpördült a mohás köveken, halk ezüstös csilingeléssel intett búcsút, majd mint egy felrebbenő szentjánosbogár, eltűnt az öreg tölgyfák lombjai között. Bandi tátott szájjal intett utána, miközben az idős asszony halkan mormolt el egy hálatelt fohászt a csodás megmenekülésért.
– Úgy tűnik, errefelé már tisztább a levegő – suttogta Mirella, elégedett mosollyal igazítva meg a vállán átvetett köpenyét. – A pöffeszkedő uraságok még órákig kergethetik az árnyékunkat a szűk utcákban.
Borda egyetlen intéssel intette csendre a társaságot, miközben éber tekintetét a fák közötti homályra tapasztotta. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a környék teljesen csendes, határozott léptekkel indult meg az avaron. A csapat óvatosan követte őt a sötétbe vesző erdei ösvényen, hogy mielőbb biztonságos távolságba kerüljenek a falu határától.