Betyárjel az öreg tölgyön

Az öreg fák sűrűsödő lombjai alatt az erdei ösvény hamarosan egy elfeledett, kerekek vágta szekérútba torkollott. Mirella elégedetten pörgette ujjai között a köpenye gombját. Az éjszakai rengeteg hűvös volt ugyan, de a szabadság íze messze édesebbnek bizonyult a falubéli tiszttartók dohos szobáinál.
– Ha a megérzéseim nem csalnak, ez a csapás egyenesen a régi gázló felé vezet – jegyezte meg halkan Mirella, halk mosollyal pillantva a fáradtan lépkedő idős asszonyra. – Ott átkelünk a patakon, és a pöffeszkedő uraságok végképp elveszítik a nyomunkat.
Bandi izgatottan szedte a lábait, bár az avar zörgésére még mindig kissé összekapta magát. Borda egyetlen halk intéssel intette csendre a fiút, majd egy korhadt tölgyfa törzsére tapasztotta a tenyerét. A sötétben is kiszúrta a kéregről hiányzó moharéteget: a csempészek régi rovásjele volt, ami azt mutatta, hogy az átkelő környéke tiszta.
Az idős asszony hálásan támaszkodott Borda erős karjára, mikor a férfi felsesegítette őt egy kiálló gyökéren. A lombkorona alatt átszűrődő holdfény ezüstösen csillogott a harmatos páfrányokon, miközben a távolból már felhangzott a sekély víz csobogása. Az éjszakai erdő óvó karjaiba zárta a menekülőket.