A földalatti forrás

A csöppnyi lény zölden vibráló nyoma nyomában a kis csapat belépett a nyirkos, mégis meglepően kellemes melegű alagútba. Borda lépett utoljára a csapóajtón túlra, gondosan visszahúzva a nehéz bronzkarikával ellátott falapot, nehogy odafent valaki észrevegye a titkos járatot. A sötétség helyett azonban a szűk folyosót elöntötte a kalauzuk által árasztott, lágy smaragdfény.
Bandi fojtott lélegzettel figyelte, ahogy a kis sziporkázó teremtmény szinte lebegve szaladt a mohos sziklafalak mentén. Az idős asszony megkönnyebbült mosollyal simította meg a kötényét; a csontjait gyötrő hideg pára itt odalent teljesen eloszlott, felváltotta valami fűszeres, földillatú langyosság.
A járat hamarosan kiszélesedett, s egy természetes sziklafülkéhez ért, ahol halkan csobogott egy kristálytiszta forrás. A pici lény egy simára koptatott kőperemre pattant, s elégedetten pislogott vissza rájuk, mintha csak büszkén mutatná be rejtett otthonát.
– Ez a hely megőrizte a régi utazók titkait – jegyezte meg Mirella halkan, miközben merített egy kevés friss vizet az apró medencéből.
Borda alaposan szemügyre vette a sziklába vájt pihenőt. A falba vésve régi, kopott jelzések sorakoztak, amelyek a környékbeli csempészek ösvényeire utaltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a járat biztonságosan elvezeti őket a falut övező őrhelyek és adószedők árgus szemei mögött.