A smaragdfényes kalauz

A pici, üvegszerű lény halk, csengettyűszerű kattogással billentette oldalra a fejét, majd óvatosan megtett két lépést Mirella felé. Nem látszott rajta semmi ellenségesség, inkább olyasfajta gyengéd kíváncsiság hatotta át, mint a vásári forgatag szélén kóborló, falatra váró kismacskákat.
Mirella mosolyogva guggolt le a nedves kőpadlóra, s lassan kinyújtotta a kezét. A köténye zsebéből előhúzott egy morzsányi szárított aszalt szilvát, amit még a legutóbbi fukar adószedő csípős nyelvű átejtése során szerzett. A kis teremtmény gyanakvás nélkül megszaglászta a felkínált csemegét, apró, áttetsző mellső lábaival ügyesen megragadta, s egyetlen kecses mozdulattal bekapta.
Borda feszült vállai egy árnyalatnyit megereszkedtek, bár az övéről lógó fegyver markolatát még mindig szemmel tartotta. Bandi óvatosan közelebb lépett, szemei kitágultak a csodálkozástól, míg az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel a tűzhely kellemes melegében.
A lény, mintha csak meghálálná a kedvességet, megfordult, s a farkincájával sziporkázó smaragdfényű ívet rajzolt a párás levegőbe. Megindult a mohás alagút mélye felé, majd néhány lépés után megtorpant, s hívogatóan visszanézett rájuk. A föld alatti járat nem tűnt többé félelmetesnek: a zöldes derengés egy biztonságos menedék ígéretével csalogatta őket előre.