Az alagút neszei

Mirella bólintott. Borda szavai nyersek voltak, de igazat szóltak. Határozottan megszólalt: „Akkor tegyük meg. Nem maradhatunk itt örökre.” Ujjait a bronzgyűrű köré kulcsolta. Érezte a fém hidegét, de a gőz enyhülést hozott kezére. Mélyet sóhajtott, majd egy hirtelen mozdulattal megrántotta a gyűrűt, ami engedett.
Halk nyögéssel a kőpadló egy szakasza megmozdult. Felbillent, feltárva egy sötét, párás nyílást. Lentről forró, nyirkos levegő áramlott fel, dohos föld és édeskés fűszer illatával. Az idős asszony felnyögött, Bandi hátrált. Borda fegyverét szorítva Mirella elé lépett.
A nyílás sötétjéből halvány, smaragdzöld fény szűrődött fel, a gőzlüktetés ritmusára. A csendet hirtelen halk neszezés törte meg. Mirella lehajolt. Egy keskeny, mohás alagút tárult fel, ahol smaragdfényes zuzmók táncoltak a pára örvénylésében.
Az alagút szájánál egy apró, áttetsző lény mozdult meg. Vékony, hosszú lábai kattogtak a nedves köveken, zöldesen fénylő szemeivel kíváncsian felpillantott rájuk. Nem volt ijesztő, inkább törékeny és különös. A „langyos kövek titka” épp most kezdett felfedni egy élő rejtélyt.