Keleti aromák hálójában

A szekér kerekei döcögve nyelték el a vásártér kavicsos porát, amint a kordé átvágott a színes sátrak és a harsány kikiáltók zűrzavaros forgatagán. Mirella megkönnyebbülten, mégis éber figyelemmel kémlelte a tömeget. Borda szorosan a kerekek mellett lépkedett, felborzolt szőrrel, feszülten méregetve a körülöttük tolongó embereket.
– Csak óvatosan, öregem – suttogta Mirella halk, szaggatott hangon. – A kapun átjutottunk, de a neheze még hátravan.
Hamarosan elérték a módosabb kereskedők utcáját, ahol a levegőben fahéj, szegfűszeg és drága olajok nehéz illata terjengett. Egy selyemmel és bársonnyal borított pult mögött ott pöffeszkedett a város leggőgösebb fűszerkalmárja, aki megvető fintorral méregette a felé igyekvő egyszerűbb népséget. Mirella szemei ravaszul megvillantak: pontosan erre a pökhendi alakra volt szüksége.
A szekérrel a stand közelében állt meg, majd teátrális mozdulattal egy apró, keleti növényi magot morzsolt szét az ujjai között. A fanyar, rendkívül intenzív aroma azonnal elérte a kalmár kényes orrát. A férfi pimasz tekintetében rögvest felcsillant a kapzsiság, ahogy gyanakvóan előrehajolt a pult felett.
– Szép jó napot, tekintetes uram – mondta Mirella álszent alázattal, édesen mosolyogva. – Csak a szokásos árumat hoztam, de úgyse érdekelné a kelmed finom orrát egy ilyen ritka, keleti ritkaság...