A városszéli derengés

Mirella egyetlen határozott mozdulattal visszahúzta a ponyvát a fiú fölé, amint megérezte a hajnali levegő megváltozását. A köd lassan oszlani kezdett az égeres lombjai között, s a távolból már kordék nyikorgása hallatszott.
– Lapulj meg! Egy szót se! – sziszegte a fiúnak feszült, rövid mondatokban. A rettegés még ott bujkált a torkában, de a mozdulatai gyorsak maradtak.
A fiú gyorsan bólintott, és visszakuporodott a duplatallós rekesz mélyére. Mirella Borda felé fordult, aki összerándult izmokkal, hátrakapott fülekkel figyelte az útkanyarulatot.
– Indulunk. Most – vetette oda Mirella a kutyának. – A kapu nyit. A forgatag elrejt.
– Veszélyes – mordult Borda fojtottan, s tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a bozótosról.
– Igen. De itt megtalálnak – vágta rá a nő, majd megragadta a gyeplőt.
A szekér kerekei halkan surrogtak a nedves avaron, amint elhagyták az égerfák biztonságos árnyékát. Az országútra érve már fel-felbukkantak a piacra igyekvő kofák és pékek szekerei. Mirella összeszorított foggal hajtotta a lovakat a városszéli első sikátorok felé, miközben Borda szorosan a bak mellett lépkedett, készen arra, hogy bármelyik pillanatban közbelépjen.