Kékes fények kísérete

Mirella nem vesztegette az időt; miután meggyőződött róla, hogy a tiszttartók zsoldosai messze járnak, egy barátságos intéssel a nyitott faajtó felé terelte a társaságot. A küszöbön túl egy spirálvonalban lefelé kanyargó lépcsősor fogadta őket, amelyet puha, nedves mohaszőnyeg borított. Ahogy az első fokra léptek, a talpuk alatt megrezdült a növényzet, és sejtelmes, kékes derengés árasztotta el a mélységet, megvilágítva az utat.
– Úgy tűnik, a házigazdánk még a lámpásról is gondoskodott – jegyezte meg Bandi halkan, miközben ámulva nézte a falak mentén felrebbenő, apró, fénylő lényeket. A szentjánosbogaraknál is ragyogóbb apróságok szinte táncoltak a levegőben, kíváncsian keringve a vándorok körül, mintha csak ők lennének a csarnok saját kis lámpásai.
Borda játékosan megpróbált orrával böködni egy túl közel merészkedő kék szikrát, de csak egy kiadós tüsszentés lett a vége, amitől a kis lények vidám rajzása még szaporábbá vált. Mirella elmosolyodott a jeleneten. Ezek az apró, csillogó kísérők sokkal kellemesebb társaságnak bizonyultak, mint a fenti világ pöffeszkedő adószedői, akiknek a szeme is csak a fityingek láttán villant meg így.
Az idős asszony megkönnyebbülten, szinte megfiatalodott léptekkel haladt Bandi oldalán, miközben a puha mohás lépcsőfokok egyre mélyebbre vezették őket. Mirella legelöl haladva figyelte a járat aljából felszűrődő, lágy morajt. Ahogy az utolsó lépcsőfokhoz értek, a fülüket már egy ritmikus, fémes kattogással keveredő patakcsobogás tiszta hangja érte el.