A Csobogó Csarnok

Ahogy Mirella a csapat élén az utolsó mohás fokról lelépett, egy tágas, kupolás csarnok tárult fel előttük. A kékes derengés itt még erősebbnek tűnt, nem csupán a repkedő lények, hanem a terem falain átszűrődő, finom ragyogás is táplálta. A „fémes kattogás” valójában egy apró, vízzel hajtott szerkezet ritmikus működéséből eredt, amely a csarnok közepén álló szökőkútba érkező patak vizét emelte egy rézcsövek alkotta labirintuson át. A patak maga egy sziklafalból tört elő, és tiszta, hideg vizével élettel töltötte meg a levegőt.
Bandi kíváncsian hajolt az egyik rézcsőhöz, mintha a hangok titkát akarná megfejteni. – Ez aztán a ház – morogta, elismerését fejezve ki. – Még folyóvíz is van bent!
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott, majd leült egy mohával borított kőpadra, amely a szökőkutat ölelte körbe. Szemében a fáradtság helyét átvette a csodálkozás, ahogy a fénylő lények játékosan körbetáncolták. Borda, a megszokott óvatosságával végigvizsgálta a csarnok minden zugát, de nem talált semmi fenyegető jelet. A kékes fények békésen pulzáltak, a patak csobogott, a szerkezet pedig ütemesen kattogott – mintha az egész hely a nyugalom maga lenne.
Mirella elmosolyodott. Ennyi nyugalom egyetlen „házban” sem adatott meg a felszínen, ahol a zajos urak és az adószedők állandóan háborgatták a békét. Itt, a föld mélyén, ezen a különleges helyen azonban mintha megállt volna az idő, és csak a víz, a fény és a remény apró, békés lüktetése maradt volna. Most már értette, miért érezték magukat mindannyian ilyen reményteljesnek: ez a hely ígéretes menedéknek tűnt.