A Karon Függő Remény

Mirella mély lélegzetet vett, engedve, hogy a friss, tiszta levegő átjárja. A felszínen ritkán élvezhette az ember ezt a fajta szabadságot, ahol a levegő nem volt telítve füsttel vagy az urak hideg tekintetével. Itt minden más volt. Szeme végigfutott a szökőkúton, majd a bonyolult rézcsöveken, amelyek a csobogó patak vizét terelték. Ez a szerkezet valami célt szolgált, nem csupán dísznek készült.
Bandi, miután alaposan megszemlélte a mechanizmust, izgatottan pillantott Mirellára. – Nem hiszem, hogy ez csak úgy idekerült – mondta suttogva. – Mintha valamit működtetne, valahol.
Az idős asszony felállt, és közelebb lépett a szökőkúthoz. Ujjait óvatosan a vízbe mártotta, majd megkóstolta. – Édes és hideg – mosolyodott el. – Ilyen tiszta vízre nem emlékszem. Ez maga az élet.
Borda továbbra is figyelte a csarnok bejáratát, de a feszültség lassan oldódott bennük, átadva helyét egyfajta óvatos optimizmusnak. Mirella tudta, hogy a menedék nem csupán egy hely, hanem egy érzés is.
Elindult a rézcsövek mentén, amelyek a falba vezettek. A vízhajtású szerkezet ritmikus kattogása egyre hangosabbá vált. Egy apró, rézből készült kar emelkedett ki a falból, a csövek felett. Mirella gondolkodóba esett. Mi történne, ha meghúzná? Vajon ez a kar indít vagy állít le valamit? A remény újabb szikrája gyúlt benne: talán ez a szerkezet rejtette a kijáratot, vagy legalábbis egy újabb lépést a továbbjutáshoz.